Az onánia következményeiért mindenki magára vessen, ne próbáljon annak következményeivel orvoshoz fordulni, az orvos dolga ugyanis az, hogy a „tisztességes” okokból megbetegedett embereket kúrálja, nem pedig az önfertőzőket – írja a svájci S. A. D. Tissot 1760-ban publikált, majd számtalanszor újranyomott, és nézeteivel még a XX. századi közgondolkodásban is nyomot hagyott „ismeretterjesztő” könyvében. Az onanizmusról, avagy értekezés a maszturbáció okozta betegségekről c. traktátus nem volt minden előzmény nélküli, de „az önfertőzést” csak meglepően későn, a XVIII. század elején kezdték el tiltani, és morális – igaz, egyre erőtlenebb – tabuk azóta is övezik a „magányos bűnt”.

A klasszikus antikvitás a mai szemmel nézve is meglepően engedékenyen viszonyult az önkielégítéshez. A hetérák például kezükkel és oliszboszokkal (műfalloszokkal) izgatták nemi szervüket, egyben az őket csodáló klienseik fantáziáját. Az ókori Hellászban inkább derültség vette körül az önkielégítést, bizonyos életkor felett már snassznak számított, hogy valakinek nincs hetérája vagy fiúszeretője. („Magad, uram, ha szolgád nincs.”) Diogenész, aki gyakran könnyített magán önkezével, megvetette a nemiséget (igaz ő sem erkölcsi, hanem praktikus okokból, miszerint a szex elveszi az erőt más, fontosabb dolgoktól), semmi kivetnivalót nem talált a maszturbációban. Ahogy a rómaiak sem. Buda Béla egy az Orvosi Hetilapban (1976/35.) megjelent írása szerint a masturbari ige és a masturbator főnév is náluk, pontosabban Martialisnál jelenik meg először.

Hogyan mondjuk?

Az önkielégítés leírására számos szót használnak. Az orvosiak mellett a választékosabb köznyelv régebben különbséget tett a nők és a férfiak önkielégítése között: ezek szerint a nők „maszturbálnak”, a férfiak „onanizálnak”. Az argóban ismeretes a „magához nyúl”, „marok marcsához fordul”, „kirázza”, „kiveri”, „rittyóz”, „rejszol”, „matyizik”, „emmához fordul”, „ráránt”, „megbassza magát”. Ezek a férfiak tevékenységét írják le, a nőkére alig van sajátos kifejezés, a legelteredtebb közöttük a „simogatja magát”.

A szexualitást Szent Ágoston nyomán az eredendő bűnnel azonosító középkor is meglepően kevés figyelmet fordít az önkielégítők megrendszabályozására. Miközben a világi és az egyházi hatalom a hagyományos szexuális viselkedésre és válogatott perverziók tiltására részletes szabályokat dolgozott ki, alig emlékeztek meg az önkielégítésről. Azért van egy-két ellenpélda is. Thomas W. Laqueur a magányos szexről írott monográfiájában idéz például egy VI. századi penitenciát: „ha egy presbiter képzelete miatt ondót áraszt, egy hétig böjtöljön; ha ugyanezt teszi keze érintése miatt, három hétig böjtöljön”. Ehhez képest a mainzi Johann von Wesel pap és orvos azt ajánlja szerzetestársainak, hogy időnként önkielégítéssel vezessék le „szexuális nedveiket”, csak arra ügyeljenek, hogy kéjérzésük ne keletkezzék.

A maszturbációt és a maszturbálókat meglepő módon nem a középkor és nem a tradicionalisták, hanem az újkor és a felvilágosodás bélyegezte meg. Ennek, vagyis az „új prüdéria” jelenségének több okát is felsorolják a szexualitás történetének kutatói. Horányi Ildikó és Magyar László András, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár kutatói tanulmányukban (Világosság, 1998/7) hármat neveznek meg ezek közül: a reformáció és az ellenreformáció egymásra licitálását, a szifilisz megjelenését, illetve a polgári család jogintézményének a megszilárdulását. Laqueur viszont azt tekinti a legfontosabbnak, hogy míg korábban a közgondolkodás valójában nem különbözette meg a nemeket (Éva is Ádám oldalbordájából teremtődött, a nő tehát „tökéletlen férfi”), addig az újkorban már a „kétneműség” válik uralkodó eszmévé, és a gyereknemzésnek – amit elsősorban a női szexualitás egyetlen erkölcsös céljaként és indítékaként ismernek el – már nem feltétele a női orgazmus. A Berkeley professzora a feminista tudományok művelőivel és a nagyhatású francia szociológussal, Michel Foucault-val egyetért abban, hogy az újkori állam uralma alá kívánta vonni az emberi „testet”. A freudista kultúrszociológia is, kivált Norbert Elias az ösztöntevékenységek elfojtásaként értelmezte a civilizációs folyamatot, amelyben forradalmi változást hoztak az újkor abszolutista államai, amelyeknek nagy szükségük volt nagyszámú engedelmes hadra és munkára fogható állampolgárra.

Onán magzatjai