Egy hetvenkét éves nõ arra ébredt, hogy nem tudja mozgatni a jobb karját és lábát. Elõször arra gondolt, hogy elfeküdte azokat, de mert bizonyos idõ múltán sem következett be javulás, s a beszéde is nehezen érthetõvé vált, a férje rájött, hogy nagy a baj, ezért mentõt hívott. A kórházba szállítás után elvégzett vizsgálatok eredményei közül említésre méltó, hogy igen magas (210/105 higanymilliméter) volt a vérnyomása, amihez cukorbaj is társult, s az agyat átpásztázó számítógépes rétegröntgenezéssel ráakadtak az orvosok a baj forrására. A gyógyszeres kezelés és az izmok kórházi megdolgoztatásának hatására bizonyos mértékig visszatért a kar és a láb mozgásképessége, s a jobb arcfél izomzata is részben mûködésképessé vált, de a nõ beszéde továbbra is elég érthetetlen volt. Minthogy a beteg teljesen elhagyta magát, csak segítséggel tudott felkelni az ágyból vagy bármi mást csinálni (tisztálkodni, enni, székletet üríteni stb., a vizeletét pedig nem bírta visszatartani). Egyidejûleg teljesen közönyössé vált, amelyen a lelki kezelés sem javított, s mert az értelmi állapota is nagymértékben romlott, gyakorlatilag semmilyen együttmûködésre sem volt hajlandó az orvosokkal. Súlyos állapota miatt az idõs férje nem volt képes ápolni, ezért intézetben helyezték el. Habár az agyvérzéses beteg kórházba szállítása nem szavatolja a biztos életben maradást (az Oregoni Orvostudományi Egyetem belgyógyászati tanszékén docensként dolgozó K. Brummel-Smith felmérése szerint a halálesetek 80 százaléka az elsõ héten következik be), csak így van esélye a betegnek az életre és arra, hogy túlélõként minél enyhébb károsodással legyen túl az agyvérzésen. Tüzetes ellenõrzés A radioaktív atommal jelzett vörösvérsejtek vörösre színezték az agyvérzést szenvedõ agyfélteke belsejét Ebbõl a szempontból figyelemre méltó az a vizsgálatsorozat, amelynek során az agy- és végtagmûködést térképezik fel az orvosok. Ennek alapján ugyanis többé-kevésbé megítélhetõ, hogy mire számíthat a beteg, ha mindenben együttmûködik kezelõivel. Ez nemcsak neki létfontosságú, hanem a hozzátartozóinak is, hiszen ideig-óráig, sokszor azonban élethosszig ápolásra, segítésre szorul. Az életminõség szempontjából az értelmi és a mozgási képesség a döntõ. Az elõbbit illetõen - úgy tetszik - nem mindegy, hogy melyik agyféltekét károsította a vérzés. A felmérések azt mutatják, hogy jobb agyféltekebeli vérzés esetén gyakoribbak vagy szembeszökõbbek az értelmi és érzelmi változások. Miben mutatkozik ez meg? Romolhat a beteg észlelõ- és információértékelõ képessége, az ítéletei hibásak lehetnek, hirtelen dühbe gurul, s kevésbé hajlamos a kezelõivel való együttmûködésre. Jellemzõ lehet az is, hogy noha a környezetében levõk kivétel nélkül észlelik tüneteinek a súlyosságát, a beteg alulértékeli azokat. Sõt, az is elõfordul, hogy a nyilvánvaló fogyatékosságot nem minõsíti annak. Például azt, hogy a károsodott testfelével (végtagjaival) nem képes mindarra, amire az egészségessel. Az érzékelés megléte vagy hiánya nagyon egyszerûen ellenõrizhetõ. Megkérik a pácienst, hogy hunyja le a szemét, s elõbb az egyik, majd a másik kezét érintik meg, ezután pedig egyszerre érintik meg mind a kettõt. Arra kell felelnie, hogy mit érzett. Ha mindkét esetben csak az ép kéz érintését érzékelte, a beteg oldal teljesen érzéketlen. Ha ellenben a külön-külön érintést mindkét oldalon érezte, ám az együttes érintésbõl csak az ép oldalira reagált, akkor nem teljes az érzéskiesés. Nagy figyelmet szentelnek az orvosok a végtagizmok görcskészségének is, mert ezen a gyógytornászi kezelés sokat javíthat. Magától értõdõen gyengébbnek érzi magát a beteg az ágyban, mint álló testhelyzetben, mert az utóbbi esetben fokozottabb az izmok feszülése (tónusa). Ha a kar hajlítóizma görcsösen összehúzódik, az nehézkessé tesz minden olyan tevékenységet (öltözködést, munkavégzést stb.), amelyhez erre a karra is szükség van. A láb hajlítóizmának a görcse ellenben megnehezíti vagy lehetetlenné teszi a járást. A szövõdmények enyhítése Az agyi érzõ- és/vagy mozgatóközpontok súlyos károsodásával járó fogyatékosságok tényként könyvelendõk el. Ez azonban bizonyos kezeléseket nem tesz fölöslegessé, ugyanis nemcsak a meglevõ bajon igyekeznek javítani az orvosok, hanem azt is meg kívánják elõzni, hogy súlyosbodás következzen be. A magas vérnyomást mindenképpen csökkentik, eközben azonban ügyelnek arra (az otthonra szóló tanácsadáskor is), hogy túlságosan alacsonyra ne csökkenjen. Ez ugyanis tudati zavart és gyengeségérzést idézhet elõ, s mert ilyenkor nagy hajlama van a betegnek arra, hogy felálláskor tovább csökkenjen a vérnyomása, az emiatti megszédüléstõl eleshet. Nem véletlen, ha ettõl való félelmében fel sem akar kelni az ágyból. Ez arra hívja fel a figyelmet, hogy csak az orvos rendelte vérnyomáscsökkentõt szabad szedni, az általa megszabott adagban. Fontos dolog a sérülés elkerülése is. Nemcsak az elesést kell megelõzni, hanem a bénult végtagot is körültekintõen kell tornáztatni. Ezt a gyógytornászok jól tudják, de a hozzátartozóknak is tisztában kell lenniük vele. Ismeretes ugyanis, hogy a beteg oldali vállízület - különösen a betegség heveny szakaszában - annyira petyhüdt lehet, hogy az aránylag gyenge karhúzás is kificamíthatja. Már csak azért is, mert a beteg nem vagy nem eléggé érzékeli a húzás erejét, következésképpen nem tiltakozik a fájdalom miatt. De az is szabály, hogy a beteg kart nem szabad az ágy mellett lógva hagyni vagy a test alá hajtani. Az a legjobb, ha a test mellett vagy a hason nyugszik (az utóbbi esetben ajánlatos a könyök alá párnát helyezni). Habár agyvérzés esetén óvatosan kell bánni a vérrögoldó készítményekkel, ezeknek az alkalmazása is indokolttá válhat olyan esetben, amikor a hosszan tartó ágyban fekvés miatt fennáll az érpályán belüli vérrögképzõdés (a mélyvénás trombózis) veszélye. A depresszió elleni gyógyszerekkel kapcsolatban nem merül fel ilyen aggály, s ezekre minden esetben szükség van, amikor a betegen fokozott alvásigény, ágyban maradási kényszer, a kezelés és a korábbi munka iránti érdektelenség, étvágytalanság és fáradékonyság lesz úrrá, s ezekhez összpontosítási és emlékezési zavar társul. A gyógyszeres kezelés természetszerûleg nem teszi fölöslegessé a beteggel való lelki foglalkozást, amely annyira sikeres lehet, hogy a betegnek akár gyógyszert sem kell szednie. Mindent fokozni Ezzel már a beteg rehabilitálását is érintettük. Ennek azonban sokkal koraibb szakasza is van, amikor a test (nem pedig a lélek) szükségleteinek a kielégítésén van a hangsúly. Gondoskodni kell az ágyban fekvõ beteg megfelelõ testhelyzetérõl, a karosszékbe ültetésérõl, az etetésérõl, szükségleteinek az elvégeztetésérõl és természetszerûleg a károsodott mûködésû végtagok, illetõleg az egész test tornáztatásáról. A beszédzavar javítását is nyomban el kell kezdeni. Annak ellenére, hogy - a tapasztalatok szerint - az agyvérzéses betegek állapotában minden beavatkozás nélkül is nagymérvû javulás állhat be az idõ múlásával. Ezt azonban nem szabad megvárni, mert ami az elején elmarad, azt a késõbbiekben - ha a spontán gyógyulás nem kielégítõ - már nemigen lehet behozni. A gyakorlat azt mutatja, hogy a legkiválóbb rehabilitálási eredmény akkor érhetõ el, ha a sérülés nem volt számottevõ, a kezelés idejében elkezdõdik, s a betegnek nagy természetes hajlama van a spontán gyógyulásra. A beteggel meg kell értetni, hogy a sikeresen átvészelt agyvérzéssel életének új szakasza kezdõdött el, amelyhez alkalmazkodnia kell. Ha ezt megérti, s mindent meg is tesz érte, akkor - enyhe esetben - akár a korábbi életminõségre is számíthat. Nagyon sok múlik ugyanis a betegen, legfõképp azon, hogy mennyire tevékenyen vesz részt a rehabilitálásban, önmaga helyreállításában. Az orvos vagy a gyógytornász által szükségesnek tartott tevékenységeket ugyanis nemcsak az õ jelenlétükben kell végeznie, hanem olyan gyakran, amilyen gyakran csak lehet, ugyanis az agyvérzés utáni hat hónap sorsdöntõ a mozgáskészség visszaszerzése szempontjából. A fokozatosság elvét betartva a terhelhetõségnek megfelelõen kell fokozni a napi tevékenységet. Ebbe nemcsak a testedzés tartozik bele, hanem az is, hogy egyre önállóbbnak kell lennie a mozgásban, az öltözködésben, az étkezésben, a fürdésben, az illemhely használatában stb. Mindezt gyakorolni kell, de megéri, mert így egyre kevésbé szorul rá a páciens a segítségre. A lehetõségek határain belül fokozni kell a beteg társas érintkezését is. Minthogy az agyvérzés - mint az eset bemutatásakor láttuk - beleavatkozhat a beszédkészségbe, ennek kezelését szakemberre kell bízni. Elõször is tisztázni kell, hogy a gondolatok kifejezési vagy megértési zavara (afázia) következett-e be, vagy a hangok kiejtésével van baj. Egyszerû esetben csak beszéltetni kell a beteget, máskor azonban szinte elõlrõl kell kezdeni a beszédtanulást és -értetést. Ebben az írástól a képek mutogatásán át az egyes szavak megformálásáig sokféle módszert alkalmaznak. A beszédre (kisebb mértékben az íráskészségre) azért van a betegnek nagy szüksége, mert ennek van a legfontosabb társadalmi-társasági szerepe. A cél ugyanis az, hogy az agyvérzésen túl levõ beteg ne rekesztõdjön ki a szûkebb (családi) körön kívüli társaságból, hiszen az lelkileg-érzelmileg nagyon fontos a számára. Ez a legjobb ellenszer a depresszióra való hajlamra is, mert aki annyira szerencsés, hogy az agyi érkatasztrófát mások által elviselhetõ testi-értelmi szinttel ússza meg, annak az esetlegesen megmaradó csekély fogyatékosság ellenére nincs oka arra, hogy mások társaságától megfossza magát. (A Hospital Practice címû folyóirat nyomán)