Senki sem vitatja, hogy a dohányzás rendkívül káros egészségügyi következményekkel jár, és a dohányzók gyógyítása óriási terhet ró az amúgy is súlyos gondokkal küzdő, átalakítás alatt álló egészségügyi rendszerünkre. Az emberek a dohányzás következtében kialakult betegségek miatt átlagosan öt-tíz évvel előbb halnak meg, mint a nemdohányzók. Másfelől az is tény, hogy a dohányáruk eladásából befolyt jövedéki adó hatalmas összeget jelent, a költségvetés bevételeinek egyik legbiztosabb forrása.

Mi éri meg jobban a magyar államnak? Az, hogy eltűrje a dohányzás jelenlegi, világviszonylatban is magas szintjét, úgy, hogy közben tessék-lássék jellegű kampányokat folytasson a dohányzás ellen? Vagy, realizálva, hogy a nikotinszenvedély járulékos költségei többe kerülnek az államnak, mint a dohányjövedékből és az áfából származó haszon, megpróbáljon gátat szabni a dohányzás terjedésének? Végül lehet-e ezt a bonyolult kérdést akár elméleti alapon is mérlegelni úgy, hogy eltekintünk a humánus szempontoktól?

Bíró Judit idézi azt a tanulmányt, melyet a Philip Morris, az egyik legnagyobb amerikai dohánymulti készített a cseh kormány számára, a dohányzás közgazdaságtani következményeit vizsgálva. „A megállapítások egyikeként szerepelt az a logikus következtetés, miszerint nemcsak a dohányjövedék hoz hasznot az államnak, hanem a dohányosok korai halála is: az egészségbiztosítás és az öregkori ellátórendszer mind-mind spórolhat ezen. A szöveg szerint az ország költségvetése néhány év alatt 174 millió dollárt nyert az időnek előtte meghalt dohányosok ki nem fizetett nyugdíján és egészségügyi hozzájárulásán.” A Magyar Dohányipari Szövetség, a hazai, de nyugati székhelyű multicégeket (Philip Morris, Reemtsma, British-American Tobacco) tömörítő dohánylobbi-szervezet ugyanebben az időben rendelt tanulmányt a magyar helyzetről is. Eszerint az államnak valójában kétszer akkora bevételt hoz a dohányzás, mint amekkora a dohányzás okozta károk enyhítésének költsége. „1999-ben a költségvetésnek 131 milliárd, 2000-ben 155 milliárd forint volt a dohánybevétele (a jövedéki adóból, az áfából), míg kb. 74 milliárdot költött a dohányzás következményeinek orvoslására (gyógyítás, gyógyszer, tűzkár)” – idézi Bíró Judit a nehezen hozzáférhető, és kontrollálhatatlan adatokra épített szakvéleményt.

Az utóbbi években egymás után születtek törvények és rendeletek a dohányáruk reklámozásának korlátozásáról, illetve tilalmáról is, s ezek hatására bizonyos mértékben csökkent is a dohányzás. Az Egészségügyi Minisztérium, illetve az erre szakosodott egyesületek minden évben kampányokat finanszíroznak a dohányzás ellen, s különösen a fiatalkorúakat igyekeznek rádöbbenteni arra, milyen súlyos veszélyt jelent, ha túl korán válnak a szenvedély rabjává. De nemhogy a kampányok hatását nem méri fel senki, arról sincsenek információink, hogy összesen mennyi cigaretta fogy Magyarországon. Pedig ez az adat kulcsfontosságú lenne, mert tartalmazná a legálisan eladott és az illegálisan becsempészett, elsősorban Romániából és Ukrajnából származó füstölnivalót.

A csempészetre hivatkozva ellenzik a nagy dohánygyárak a cigaretta amúgy is meglehetősen magas árának további emelését, mondván, ha az ár egy bizonyos szint fölé emelkedik, növekszik a zárjegy nélküli dohány fogyasztása, s ettől nem nő, hanem csökken majd az államkincstár bevétele. Jó lenne egy új reprezentatív felmérést végezni a dohányosok között, hogy mennyit szívnak naponta. Erre a felmérésre azonban valami furcsa okból nincs pénze az egészségügynek, mely ugyanakkor az összeg többszörösét költi jórészt haszontalan kampányokra. (Egy tíz évvel ezelőtt készült felmérés szerint a rendszeresen dohányzó felnőttek hetente átlagosan 103-116 szál cigarettát szívnak el. A férfiak minden korcsoportban többet dohányoznak, mint a nők. Az életkor előrehaladtával azonban a nemek közötti különbségek mérséklődnek. A rendszeresen dohányzó tanulók valamivel több mint egynegyede naponta legfeljebb 4 szálat, a többiek ennél több cigarettát szívnak el. A dohányzó gyerekek körében a naponta elszívott cigaretta mennyisége növekvő tendenciát mutat.)

Bíró Judit utal arra, hogy a nagy dohánygyárak rafinált módon politizálnak, s óriási profitjuk egy részét a termékeik fogyasztása ellen küzdő mozgalmak és szervezetek támogatására fordítják. Ennek révén a nekik kedvező irányban befolyásolják a kampányokat ugyanúgy, mint a termékeiket minősítő tudományos vizsgálatokat. „A dohánygyárak cinizmusa határtalan. Úgy tesznek, mintha a dohányzás kulturált formái kialakíthatóak lennének” – állítja Bíró Judit, és idézi a dohánygyártók interneten talált egyik egészségügyi ajánlását: „A dohányosok számára íratlanul is kötelező és mindig betartandó előírás, hogy gyerekek közelében sohase cigarettázzanak. Figyeljünk oda arra is, hogy cigarettázás közben ne legyen a közelünkben kismama vagy légzési nehézségekkel küzdő ember!”
 
Pelle János